Sziasztok!!
Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy másokkal is megoszthassam a gondolataimat.
Alapvetően egy érzékeny lány vagyok, aki rengeteget gondolkodik. SOkszor mégis úgy érzem, nincs kivel megosszam gondolataimat, melyek néha azért értékesek is lehetnek; és nem szeretem őket elfojtani magamban.
Idén érettségizem , a teher nagy rajtam, mint minden érettségizőn. Másoknak és magunknak is elvárásaik vannak velünk szemben. Ez szörnyű szerintem. Ugyanakkor elvárások nélkül nem lenne,ami motiváljon bennünket.
A teher azonban az utóbbi időben úgy érzem összenyomott. Az ember általában szégyelli ha sírva fakad. Én nem... Az elmúlt hetekben nem telt el nap anélkül, hogy ne tört volna el a mécses. Csupa apróságon kiborultam, itthon veszekedtünk; türelmetlen, feszült,bizonytalan lettem. Az önbizalmamat teljesen lerombolták/leromboltam; a tanulás is nehezebbé vált számomra, elég sok kudarc ért hirtelen az iskola terén is, amihez nem vagyok hozzászokva.
Talán kezdek kicsit talpraállni, a tanulást újra elkezdtem élvezni, de az önbizalmam még mindig romokban. Nem sok kell ahhoz, hogy visszajussak a teljes kétségbeesés állapotába.
A jövőt illetően komoly terveim vannak, így mindent meg kell tennem. Ez viszont az élet élvezetének rovására történik. Nincs időm kikapcsolódni, szórakozni, tanulnom kell. Orvosi egyetemre készülök, ahová nem vesznek fel akárkit! Lelkileg is meg kell erősödnöm, és ezen dolgozom!
Az érettségi azonban csak egy teher a sok közül. Most életünk egy szakasza lezárul. El kell válnunk emberektől, akiket szeretünk. Sokminden most ér véget, és ez nehéz. Ugyanakkor ott van bennünk az izgalom, a kíváncsiság, hogy milyen lesz az új közösség, ahová bekerülünk, be tudunk-e illeszkedni, és hasonlóak...
De ez már a jövő zenéje...
Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy másokkal is megoszthassam a gondolataimat.
Alapvetően egy érzékeny lány vagyok, aki rengeteget gondolkodik. SOkszor mégis úgy érzem, nincs kivel megosszam gondolataimat, melyek néha azért értékesek is lehetnek; és nem szeretem őket elfojtani magamban.
Idén érettségizem , a teher nagy rajtam, mint minden érettségizőn. Másoknak és magunknak is elvárásaik vannak velünk szemben. Ez szörnyű szerintem. Ugyanakkor elvárások nélkül nem lenne,ami motiváljon bennünket.
A teher azonban az utóbbi időben úgy érzem összenyomott. Az ember általában szégyelli ha sírva fakad. Én nem... Az elmúlt hetekben nem telt el nap anélkül, hogy ne tört volna el a mécses. Csupa apróságon kiborultam, itthon veszekedtünk; türelmetlen, feszült,bizonytalan lettem. Az önbizalmamat teljesen lerombolták/leromboltam; a tanulás is nehezebbé vált számomra, elég sok kudarc ért hirtelen az iskola terén is, amihez nem vagyok hozzászokva.
Talán kezdek kicsit talpraállni, a tanulást újra elkezdtem élvezni, de az önbizalmam még mindig romokban. Nem sok kell ahhoz, hogy visszajussak a teljes kétségbeesés állapotába.
A jövőt illetően komoly terveim vannak, így mindent meg kell tennem. Ez viszont az élet élvezetének rovására történik. Nincs időm kikapcsolódni, szórakozni, tanulnom kell. Orvosi egyetemre készülök, ahová nem vesznek fel akárkit! Lelkileg is meg kell erősödnöm, és ezen dolgozom!
Az érettségi azonban csak egy teher a sok közül. Most életünk egy szakasza lezárul. El kell válnunk emberektől, akiket szeretünk. Sokminden most ér véget, és ez nehéz. Ugyanakkor ott van bennünk az izgalom, a kíváncsiság, hogy milyen lesz az új közösség, ahová bekerülünk, be tudunk-e illeszkedni, és hasonlóak...
De ez már a jövő zenéje...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése